Molnár Zoltán photographer

Hungary-1113 Budapest Kökörcsin u.22. Phone: +36 30 9926239 Email: molnarzoltan16@gmail.com Web: www.fotografus.hu, www.ketezer.hu/menu4/2002_01/molnar.html
Nincsenek bejegyzések.
Nincsenek bejegyzések.

Fotó:Molnár Zoltán

Madaras Norbert

Madaras Norbert
Portré

Heaven Street Seven

Heaven Street Seven
CD boritó

Kreativ 01

Kreativ 01

Kreativ02

Kreativ02

Kreativ03

Kreativ03

Fotóművészet LIV.évfolyam, 2011.2.szám

Amit most látsz, az tényleg van

Molnár Zoltán képeiről

 

Úgyse hiszi senki el magának,
Hogy amit lát, az tényleg van,
Hanem várja, hogy a valódi látványt
Jelző kürtszó felharsan.[1]

 

Molnár Zoltán akármerre megy, mindenhol ugyanazt a szeletét látja a világnak. A dolgoknak ugyanazon rétegét, dimenzióját. Szeme elkötelezett egy bizonyos típusú pillantás mellett, mindenhol ugyanazt keresi, ugyanarra fogékony.

Kevés Molnár Zoltán van: kevés olyan dokumentarista fotográfus, aki mellett az idő és a technológiai változások úgy suhannak el, mintha nem is történne semmi. És bizonyos, lényeges szempontokból, tényleg nem is történik, értsd: változik semmi.

A televízió, az internet és a digitalizáció alapvetően módosították a képekhez való viszonyunkat, azok működésmódjait. Sokkal több kép készül, mi pedig egyre kevesebb ideig nézünk egy képet, kevesebb időt töltünk a megfejtésével, magunkba-ivásával, megemésztésével. Sokkal magasabb a vizuális ingerküszöbünk a mennyiséget és az ábrázoltakat illetően is. Képfogyasztók lettünk, hatalmas mennyiségek folynak át a szemünkön, az agyunkon minden pillanatban. A fotó már születésekor sem volt a valóság hű bizonyítéka (már a valóság, a hű és bizonyíték szavak rendkívül problémás, sokrétű értelmezési lehetőségei is jelzik, hogy mennyire komplex a kérdéskör), de ami biztos, hogy a jelenlegi képi áradatban egyre többféle valóság keveredik. A teljes mértékben a virtuális világban születő, vagy digitális technikával rögzített, azaz szintén illékony képek furcsa, megfoghatatlan felhővé állnak össze. Ha tudjuk is a kontextust, lebegve maradnak a képek. Bennünk marad az információ, az élmény, amit a látottak keltettek bennünk – ám ezek sokszor összefolynak egymással, keverednek, gubancolódnak, és már nem a képek lebegnek bennünk, hanem mi leszünk súlytalanok és elveszettek a képek tengerében.

S ráadásul a technológiák naponta újulnak meg, eszetlen tempóban kínálva újabb képkészítői, megosztó és felhasználó felületeket, eszközöket.[2]

Mindennek az egyik következménye, hogy a nehéz képek kora lejárt. Vagy, inkább csak egyre kevesebb van a nehéz, értsd: sűrű anyagú, erős kontúrú, földszagú fotókból. A nem illékony, hanem témájában és kivitelezésében is súlyos, konvenciókra épülő, hosszú évek látás-tökéletesítésén alapuló fényképből. Amelyek hagyományos, megszokott, biztonságos kompozíciókat tárnak elénk. Jól eltalált döntő pillanatokat, vagy széppé, örökkévalóvá dermesztett látványokat, amelyek az ábrázoltak alaptermészetét tárják elénk. Amit ehhez a fajta fotóhoz kötünk, a fekete-fehér színválasztás: abból is egyre kevesebb van. Kevés az olyan, ahol ez a gesztus művészi hitvallás, a világhoz való hozzáállás deklarálása is. S ezen túl, vagy éppen ebből következően, nem póz, hanem lényegbevágó jelentősége van, több szempontból is. Egy bizonyos típusú pillantást jelent. Ahogy Molnár Zoltán esetében.

Az ő képein a fekete-fehér színek egyik kulcsszerepe, hogy kiveszik a látványt a minket körülvevő, rutinosan használt és megélt térből és időből. Ennek pedig egy sor következménye van: így például távolabb kerül, tehát hosszabb ideig nézhető az, ami amúgy szívbe markoló. Minden nézéskor torokszorító. Természetesen ez nem arra szolgál, hogy nekünk, akik nem vagyunk ott, jobb legyen, hiszen nekünk már így is nagyon-nagyon jó. Hogy csak fotókon látjuk például a szegénység, a nyomor, a kiszolgáltatottság, a periférián lebegő életek bugyrait. Hanem, hogy alaposan megnézzük őket. Hogy ne fordítsuk el a fejünket. Ahogy Molnár Zoltán sem teszi. Soha, sehol. Hogy legalább ennyit tegyünk meg.

A mindennapos tértől és időtől való függetlenítés másik következménye, hogy egyneműek lesznek, azaz egy közös, saját teret és időt nyernek a különböző helyeken és időkben fotózott sorozatok, s így szolgálnak nagy tanulsággal: azt tanítják, hogy a szegénység, és a nyomor mindig egyforma. Mindenhol egyforma. Minden technológiai forradalomtól független és érintetlen. Természetesen számtalan fotóról ránézésre tudjuk, a különféle kulturális kódok beazonosítása után, hogy hol készülhetett. De a legmélyebb dimenziókat feltárókat sokszor lehetne összekeverni. Mintha egy külön ország, a világ egy valóban különálló vidéke lenne bemutatva bennük. Periféria. Láthatatlanország. Amelynek a világ minden zugában vannak gyarmatai.

A hétköznapi tér és idő kiiktatása ezen kívül állandósít: mindegy, hogy valahol máshol valami más történik. Amit Molnár Zoltán képein látunk, az mindig van, ebben a percben is, amikor e sorokat írom. Olvasom. Olvasod. Párhuzamos jelenek, térben, időben. A szegénység, a nyomor minden pillanatban növekszik, kiirthatatlan organizmusként szövődik, terjeszkedik. Újabb és újabb generációkat szippant be, tekeredik köréjük és húzza le őket a mélybe.

A fekete-fehérség teszi kézzelfoghatóvá, hogy az a fajta élet, amiben van perspektíva – az valahol máshol van.

Lehetne lépést tartani azzal, ahogy a képiség megváltozik körülöttünk. Lehetne más szemmel nézni a világot idővel. Sőt, ahogy egyre többet élünk, szinte magától változik a világra vetett pillantásunk. Éppen ezért kell tehát nagyon megbecsülnünk azt, aki nem vált és így nem téveszt fókuszt.

Ha az ő tekintete is célt, színt, struktúrát váltana, akkor ki mutatná meg, ki dokumentálná, hogy az élet nem változik, a szegénység, a kosz, a nyomor, a kiszolgáltatottság, a reménytelenség, az Isten Háta Mögöttiség éppen olyan, mint régen? Ki mondaná el nekünk finom együttállásokban, nem egyszer humorral, mindenféle máz nélkül, hogy mi van? Egyszerre, egyidőben: egymással és velünk is.

Lehet varázsolni a módszerekkel, néha talán nem is árt, hiszen új felismeréseket hozhat. De nem mindig kell csak azért, mert lehet. Egy másik kép másik állítást közölne a világról.

Ám mindezek nem jelentik azt, hogy nem lehet megújulni, nem lehet a régit megőrizve tágítani a kontextust. Mert lehet, például, ahogy Molnár Zoltán legújabb, Brazíliát a Mai Manó Házban bemutató kiállításában teszi. (Kurátor: Csizek Gabriella) Az újdonságként jelentkező naplószerű szövegrészletek hol szorosabban kötődnek egy-egy képhez, hol az alaphangot adják. Személyes hangvételű, de nem intim szövegek ezek, noha nem mindig „csak” beszámolót kapunk a történésekről, körülményekről, hanem egyszer-kétszer mindezeknek a fotósra gyakorolt hatásáról is értesülünk. („Nagy élmény volt…”)

Nagyon fontos mozzanat: egyfelől azért, mert élővé válik a látvány, hangot kap a „szem”. Konkrétabb lesz a közvetítő személye – egy lépésre lesz tőlünk így valaki, aki ott van ezekben a helyzetekben, közegekben. Másfelől azért, mert szavakká formálódik mindaz, amit eddig csak a képekből következtettünk, sejtettünk, költöttünk. Kimondódnak, elmesélődnek a történetek, így azok konkrétabbá, valóságossá válnak. A szavakkal ráadásul új dimenzió vonódik be a képek befogadásának folyamatába. Eddig a képeket értelmeztük „csupán”. A néző most a kép és a szöveg közötti összefüggéseket kutatja, azt vizsgálja, hogyan öltenek testet ugyanazon, csak más módon rögzített valóságdarabok.

Gyönyörködhetünk a képekben, ráeszmélhetünk arra, hogy amit látunk, az tényleg van, és elgondolkodhatunk azon, hogy hogy lehet ilyen szépen elmondani a világról, hogy sokszor és sokaknak mennyire szomorú hely.

 

Somogyi Zsófia

 



[1] Cím és mottó: Kispál és a Borz: Zsákmányállat.

[2] A témát rendkívül sokan tárgyalták, az egyik alapvető írás: Jokesz Antal: A valóság visszavág. …Dokumentum 2004. 

Camera Obscura

Camera Obscura
Camera Obscura

Camera Obscura

Camera Obscura
Camera Obscura

Furgon Obscura

Furgon Obscura
Furgon Obscura

Televíziós fotogram

Televíziós fotogram
Televíziós fotogram

Fotogram

Fotogram
Fotogram

Sztereofotogram

Sztereofotogram
Sztereofotogram

Sztereo Camera Obscura

Sztereo Camera Obscura
Sztereo Camera Obscura
Copyright MOLNÁR ZOLTÁN 2009 © All Rights Reserved